Ezzel az Új Magyarország Fejlesztési Terv ún. kiemelt kulturális projektjei közül elsőként a Skanzen Örökség Program valósult meg. Az új tájegység a múzeumi bemutatás minden korábbinál szemléletesebb, közvetlenebb, interaktívabb módszereit alkalmazza, hogy a 21. század emberének is élő tapasztalatként adhassa át a Palócföld paraszti örökségét, egy a szükségben is leleményes vidék mindennapi tudását.

Az Észak-magyarországi falu tájegység ünnepélyes átadása a szentendrei Skanzenben egy palócföldi lakodalom koreográfiáját követte, ágyvitellel, kikéréssel, vőféllyel és lakodalmi menettel. A játék szerint a múzeum látogatóit jelképező boldog Közönség Pesta e ceremónia révén nyerte el Palóc Böskét, a világszép új tájegységet. Az örömszülők a múzeum vezető munkatársai voltak, az esketést Dr. Cseri Miklós, a Skanzen főigazgatója végezte. Elsőként a legközelebbi rokonok adták át ajándékaikat: Ódor Ferenc, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke, Becsó Zsolt, a Nógrád Megyei Közgyűlés elnöke, a kiállításban megjelenített települések vezetői és Dietz Ferenc, Szentendre polgármestere.

Az észak-magyarországi régió képviselői szinte a gátról érkeztek, hiszen az utóbbi hetek esőzései, áradásai leginkább ezt a vidéket sújtották. A szónokok kiemelték, hogy a válságos események még világosabban mutatják a Skanzen értékmentő küldetésének, az épületkincs gondos megőrzésének jelentőségét. A múzeum főigazgatója beszédében elmondta: „Ha a helyszínen már nem is lehet megmenteni őket, múzeumunkban, mint egy rezervátumban örök időkre fennmarad e hagyományos életmód lenyomata az itt látható épületekben és tárgyakban, ill. a bemutatott szokásokban.” Bizakodással állapították meg, hogy a katasztrófa eddig a vidékek közötti szolidaritás, a személyes kapcsolatok erősödését hozta.

A Skanzen új falukomplexumát végül dr. Sólyom László köztársasági elnök adta át a teljes magyar nemzet kulturális közösségének a falvakból érkező ezres vendégsereg előtt. Ezzel lezárult a két éve zajló Skanzen Örökség Program, az Új Magyarország Fejlesztési Terv ún. kiemelt kulturális projektjei közül elsőként.

A ceremónia utolsó mozzanataként és egyben az ünnepség lezárásaként elhelyezték a káponkában a Karancskesziről származó öltöztetős Mária-szobor másolatát. Az ünnepi műsor koreográfiáját a Nógrád Táncegyüttes dolgozta ki, és közreműködött a 91 éves Pál István, a nógrádi dudás hagyományok utolsó őrzője is.

A 21. század Skanzenje: személyes, tapintható

A Skanzen nyolcadik tájegysége az Ipoly és a Bodrog közötti, folyóktól szabdalt hegyvidéki terület, Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és a történeti Gömör 19-20. századi paraszti kultúráját, elsősorban építészetét és lakáskultúráját mutatja be. Főként a szegény és középparaszti rétegekre koncentrál, de megjeleníti a kisnemesi utódok, vándoriparosok (teknővájók, drótos tótok), az Alföldön és Dunántúlon mezőgazdasági idénymunkát vállaló summások és az uradalmakba egész évre kötött bérért elszegődő cselédek életvitelét is.

A tájegység különlegessége

Legek

A tárgyak közül a legrégebbi a novaji berendezésben szereplő 1876-os évszámmal ellátott pad, a legújabb a 2010-ben vásárolt mosógép a cselédház modern időmetszetet is bemutató fürdőszobájában. A legértékesebb műtárgy Kukucska Ernő, az egykori híres nógrádi dudás eredeti dudája. A legnagyobb méretű a csobádi olajütő fából készült 4 méter hosszú szerkezete, a legkisebb pedig a nemesradnóti lakóházban bemutatott nemesi gyűlés tárgyai között szereplő családi pecsétnyomó. Utóbbi ház a Skanzen első olyan épülete, amely a mai Magyarország határain túlról került a gyűjteménybe, abból a felvidéki faluból, ahol Radnóti Miklós édesapja is született, s ahol Pósa Lajos is tevékenykedett. A kiállítás személyes kötődéseit erősíti a házak származási helyén élő embereket megörökítő családi fotókból nyílt – folyamatosan bővülő – kiállítás, és a táj szokásairól, mesterségeiről szóló filmeket játszó múzeumi mozi is.

Skanzenológiai alapismeretek

A négy évtizede épülő szentendrei Skanzen a világ egyik legnagyobb szabadtéri néprajzi gyűjteménye. Megújulásának záloga az állandó önreflexió, a friss múzeumi bemutatási formák keresése, a mind elmélyültebb látogatói élmény létrejöttének támogatása.

Ezért az új tájegységben egy teljes épületet szenteltek a skanzenológiai műhelytapasztalatok megosztásának. A félig üvegfalú erdőhorváti módszertani házban alapos magyarázatokkal és szemléletes példákkal tárják fel a házkiválasztás, bontás és újraépítés, a néprajzi gyűjtés és berendezés műveleteit. Az épület periódusainak változása, a berendezés alakulása is nyomon követhető, valamint az egyik legizgalmasabb elem a szándékosan „lomokat rejtő”, berendezett padlás. A nyilvántartási munka a falra felfüggesztett nagyméretű nyilvántartási adatlapon keresztül ismerhető meg, itt jut fontos szerephez a leltári szám is.

A tájegység szélén álló Magtárban berendezett Nyitott Muzeológiai Műhely pedig igyekszik a Skanzen látogatóiban is felébreszteni a bennük szunnyadó muzeológust. Itt és a Műhely mobil munkaállomásain megismertetik az érdeklődőket a műtárgyvédelem otthon is alkalmazható alapvető szabályaival, a tárgyfelismerés és meghatározás technikáival, a tárgytisztítással, helyreállítási módszerekkel, a tárgy- és dokumentumkonzerválás, digitalizálás gyakorlati teendőivel. Hiszen a tudás, ami lehetővé tette az észak-magyarországi tájegység dokumentációjának felépítését, könnyen segíthet egy digitális családi fotóarchívum rendezésében is.

Az erre a vidékre jellemző, különleges lakhatási megoldásokat példázzák a pinceházak, más néven barlanglakások. Mindez eredeti helyszínén tufából van kivájva – a múzeumi tájegységben azonban a megfelelő kőzet hiányából adódóan speciális technikával valósultak meg. A lakosok praktikus és mondhatni költségkímélő megoldásokat találtak ki házuk lakályossá tételéhez. A szobákban, konyhákban, sőt a kamrákban polcokat vájtak a tufába, ezekbe a hosszanti, keskeny fülkékbe aztán szinte bármit pakolhattak.

A múzeumban felépült, Sárospatak közeléből származó cselédház és berendezése egyedülálló újdonság a Skanzenben. A házban bemutatott négy időszak: 1900, 1930, 1980-as
évek és a 2000 körüli állapot zsúfoltságról, zománcos öntöttvas edényekről és a fürdőszoba megjelenéséről is beszámol.

Stáblista

A Skanzen Örökség Program fejlesztéseire a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség 2 milliárd forintnyi uniós forrást, az Oktatási és Kulturális Minisztérium pedig fenntartóként további 222 millió forintot biztosított. Ebből az Észak-magyarországi falu tájegységre 617 millió Ft-ot fordítottak. A teljes Skanzen Örökség Program a szerződés aláírásától, 2008. április 4-től számított 26 hónapon belül fejeződött be.

A tájegység felelős muzeológusa, Nagyné Batári Zsuzsanna a helyszíneken végzett terepmunkája és tárgygyűjtése nyomán kidolgozta a tájegység néprajzi koncepcióját, elkészítette az épületek újraépítési javaslatait és berendezési terveit. A felelős építészek, Román Árpád és Buzás Miklós a tájegység műszaki dokumentációjáért, kiviteli terveiért feleltek, majd felügyelték az építkezést, elődeik pedig felmérték a kiválasztott épületeket és irányították a bontást. A Nyitott Muzeológiai Műhely létrehozását – Bereczki Ibolya, Kemecsi Lajos és Kiss Kitti előzetes szakmai tervei alapján – Kiss Kitti muzeológus irányította, csakúgy, mint a cselédház kialakítását.

A tájegység épületeinek kivitelezője a HARCON Zrt. volt, a modern kiállítási installációkért a Narmer Bt. felelt.